2012. november 7., szerda

Memóriakártyázom a gyerekekkel...
Látszólag nem történik semmi lényeges, de a játékhoz való hozzáállásukban benne van egész életük. Egyetlen apró kis magocskában az egész élet.
Amúgy ilyen a gyermeknevelés. Ha jól figyelsz – minden apró történésben megtalálod a válaszokat.
Itt van mindjárt a szülés-születés élményünk.
Anna lányom kínlódott, kínozott több mint 24 órát, majd szinte megfulladt rögtön az első pár percben.
Míg Balázs fiam – mindössze tíz percet adott magának, hogy végigcsusszanjon a szülőcsatornán.
És ilyen az élethez való hozzáállásuk is.
Egyik megfontolt, izgulós, teljesítményorientált – a másik meg spontán, laza és beteljesítő.
És már nem csak én, hanem a lányom is érzi. Nyiltan ki-ki mondja – bezzeg Balázs...neki könnyű...
És igen, vannak ilyen emberek.
Itt volt az érettségi.
Mi lányok idiótára tanultuk magunkat. Már álmomban is kísértett, hogy valamiért képtelen leszek a komisszió előtt visszaadni az agyontalnultakat.
És akkor volt egy barátunk. Mielőtt bement volna érettségizni - kacagva mondja, áhhhhh láááányok – csak no stress...
Bent feladják a tételt. Azt mondja, az semmi – mert mindenki tudja, hiszen kötelező azt tudni. Mond ő mást – ugyanis a napokban olvasott az említett író egy barátjáról aki... és elkezdett egy olan dologról JÓL beszélni, amiről csak ő tudott. Na szerinted – könnyű volt neki. Nagyon. Bezzeg ő, és a hozzá hasonlók...
Játszunk.
Annak komolyan küzd annak érdekében hogy nyerjen. Kidolgoz stratégiákat, figyel, gondolkodik, ellenőriz, újraépít.
Míg Balázs....poátlanúl nyer.
A hozzáállásról:
Ha Anna és az ő típusa – például én – nyer második helyen – belevadul a fájdalomba, hiszen az első helyért hajtott.
Míg a fiam és a szerencsések, lazák, bölcsek – a második helynek is úgy örvendenek, mintha egész életükben ezért gyúrtak volna. Tapsol, kacag, puszit ad és kiálltja – nyertünk. Egyszerre nyertünk. Csoportölelés.
Nos igen...
Ennyit röviden az élethez való hozzáállásunkról - a kártyából kiindulva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése