- Világvége.
- Világvége?
- VILÁÁÁÁGVÉÉÉÉGEEEEEEEE!!!!!!

Lehettem olyan a lányommal egyidős, hat és hét év közötti süldőcske, amikor először tudomást szereztem a világvége fogalmáról.

A szüleim túl korán elváltal, ezért aztán édesanyámmal – igen gazdag társasági életet éltünk. Minden este színház, hangverseny, valamilyen más kultúrális előadás, vagy ha mindet láttunk már – hát valamelyik barátnőnél telt az esténk.

Vannak emlékeim arról, hogy untam magam – de valahogy mindig kialakult – és hát utólag belenőttem a kultúrába.

Igaz – amióta a gyermekek megvannak – valahogy nem talál meg engem, hiába éhezem – hiszen ott vannak a pontos órában történő etetések, fürdetések, meseolvasások, lefektetések – amit egyetlen eddig el - megjelent mű nem lenne képes elvenni tőlem. Majd ha nagyok lesznek – első útam, legyen az virtuális vagy reális tér – a jegyirodába fog vezetni. És kérek magamnak minden előadásra egy-egy jegyet és addig nézem, amíg az orromvére meg nem indul.

Na ennyire hiányzik – de cserélni nem cserélnék. Hiszen egyetlen előadás sem ér fel – a kádból kiömlő fürdővíz szinfóniájával, az örömrivagás és izgatott sikítások kakofóniájával – valamint a két meztelen szaladgáló, csilingelve nevetgélő gyermek talpcsattanásainak felejthetetlen hangocskájával...

Éppen egy vendégszereplés estéje volt ez a világvégével való találkozásom első napja.

Valami szorakoztató kis szart láthattunk – polgári nevén musicalt, hiszen volt hely az új számára a lelkemben.

Anyum és a barátnője beszélgettek – úon hazafele, én meg szokásos csillagbámulásomban meredtem el.

Ekkor került szó az apokalipszisről.

Azt hitték nem figyelek, úgy tudták nem értem meg amit mondanak. Bennem meg megszületett az új jégkorszak. Csonttá fagytam mint egy inkompetens windows.

Napok kellettek, amíg újra székletem lett, enni és aludni is mertem valamicskét.

Az volt bennem, hogy ilyen nem történhet. Nem most, nem velem, nem bennem.

Aztán teltek az évek – nem emiatt fordultam teljes vállszélességgel Isten fele, hanem valami teljesen más miatt.

Elég az hozzá – hogy számoltam az éveket – hogy véggre elég érett legyek a Jelenések Könyvéhez. Volt úgy, hogy egy héten két alkalommal is leellenőriztem, hogy vajon nem-e értem meg eléggé az eszencia befogadására.

Sajnálattal közlöm – csak az ismeretlenek sokkolása végett – hogy ma sem tartok ott szellemileg, hogy érteném és interpretálni tudnám az apokalipszist. Ismerem az írásokat, beazonosítom a ránk váró próféciákat – de nem vagyok lelkileg és szellemileg felkészülve erre a szembesülésre.

Amikor terhes voltam – nem tudtam másra se gondolni – csak arra, hogy vajon utolsó órára szülöm-e majd meg a gyermekemet?

Lát-e majd életet maga körül – tapasztalja-e majd meg az életet – vagy csak a véggel való szembenézésre születik-e meg?

Ma is ezek a félelmek élnek bennem.

A gyermeki énem hangjai.

Amik védtelenségről, gyámoltalanságról, félelemről szólnak.

Ott tudok-e majd lenni velük és mellettük, hogy szárnyaim alá vegyem őket és megvédjem akár életem árán is minden rossztól, ami nem is nekik szól?

Ahogy telik az idő – egy dolog körvonalazódik egyre jobban: hogy nem ők az áldozat és én a hős – ebben  törénetben. Hanem éppen fordítva van...

 Sokat tanítanak lelkiekben és hozzáállásban az életről, szeretetről, megbocsátásról és élniakarásról. Olyan fegyvereik vannak, amelyeknek én már nem vagyok – saját önzésemnek köszönhetően - birtokában. Olyan erejük van, mely legyőz mindent – míg az enyém – korlátolt és véges. És ha bármi történne – szinte sejtem – ők mutatnák meg nekünk a megfelelő irányt – míg mi szokás szerint – csak egyet tennénk: ész és szív nélkül reagálnánk egy olyan eseményre – melynek megfelelő kezelése egy újabb esély, és nem föltétlenül a nagy vég.