Meg kell tanulni nemet mondani...

Amikor először hallottam ezt a kijelentést – igencsak elcsodálkoztam. Hogy-hogy nemet? Akkoriban még nem tapasztaltam meg a saját bőrömön, hogy mit is jelent tulajdonképpen, amikor még kevés alvással sem elég a nap 24 órája.

Mára már tudom. Hiszen az utóbbi időben bárhogy osztom, nem jövök ki belőle.

 Egy hely vagy inkább állapot van, amiben kész vagyok akármikor megnyugodni – még az sem érdekel, ha éppen ég a ház – és ez az anyaság.

Ott vannak a gyerkőcök. Az egész éltemet köréjük építettem fel – óvatosan vigyázva, nehogy megsérűljenek az álmaik.

Akkor szánok magamra, szellemi tevékenységekre időt, amikor alszanak – éppen annak érdekében, hogy mindig jelen tudjak lenni számukra.

Amikor a fiam még a pocakomban élt – a lányommal kézenfogva tornázni mentünk. A buszmegállóban egy fiatal lány arról mesélt valakinek, hogy ő mennyire szerencsés volt, amiatt, hogy az édesanyja pedagógus. Hiszen így ott voltak számukra a közösen töltött hosszú nyarak – és a közös délutánok. Valami olyasmit mondott – anya mindig ott volt, ahányszor csak kellett...

Belémégett az a helyzet.

Utána sokszor gondoltam végig az egészet.

Balázs nemsokára öt éves – ennek már hatodik éve szinte – és még mindig ugyanazzal az intenzítással van bennem a lány hangja, arca, szeme és szaga. Valami megfoghatatlan áradt belőle – és ebből a gyermekeimnek is akartam.

Ez mozdított életingástól abban az irányban – hogy kész legyek mindent elkövetni annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet lehessek mellettük.

Nagyon sok a hasznavehetetlen elmélet a gyermeknevelésben.

Én ugyanazt mondom állandóan – mert megtapasztaltam: senki sem tudja jobban, hogy mire és mennyire van szüksége a te saját gyermekednek – hiszen az őt és az ő fejlődését és jóllétét nyitó és biztosÍtó kulcs, a te kezedben van...

Visszatérve a nemet mondás művészetére – az egyik legnehezebb dolog azok számára, akik a nagy altruisztikus megnyilvánulásaikban és önmaguk átszárnyalásában átesnek a ló másik felére.

Nem is tudom megszámlálni sem, hogy mennyi kapcsolatom, találkozásom, önként és rámerőszakolt feladatom és munkám során kellett volna idejében nemet mondanom – hogy megmentsem önmagamat és a velem sorsközösséget vállalokat a szenvedéstől. De észrevettem, hogy vagy nehezen vagy egyáltalán nem megy.

És idővel a jótettből kölcsönös szenvedés születik. Mert a NEM  a levegőben van – közöttünk van, de valahogy az önös érdekek és az önkorbácsolási kényszer meghiúsítják a kimondását.

Márpedig kényszerek és szenvedések között nem lehet élni. Sem boldogan sem boldogtalanúl. Előbb-utóbb valakinek meg kell szakítania az ördögi kört. Mert feltevődik az az etikai kérdés – hogy most akkor kinek jó? És ha mégis jó valakinek, akkor az meddig jó? És ha végül eldöntöm és kimondom hangosan is a nemet – mi következik utána?

Itt vannak a nagy családi drámák.

Ezek a legrelevánsabb példák a nemet mondás képtelenségére és az azt követő kérdésözönökre.

Mert egy kényszer munkakapcsolatból könnyebben kilépsz, egy nemszeretem barátságot ha nehezen is, de idővel magad mögött hagysz, egy felvett – önmagadat megbetegítő szerepet – egy idő után csak levedlesz.

Na de mi a helyzet a kényszer házasságokkal – amiknek gyülölcsei is vannak?

Felvállalhatod, hogy saját szívedre hallgatva – nemet mondasz a közös jövőre – eldöntve egyénileg – döntésed által, kollektív sorsokat? Egy egész nemzedék és az azt követő – legalább még két nemzedék sorsát?

Vagy akár döntesz az igen melett – és ismét – ráébredsz akárhány év után, hogy csak ki kellett volna mondani azt a nemet, akkor és ott, amikor feldugta a fejét benned?

A nemet mondás mindig nehéz.

Én magamnak vagyok képtelen nemet mondani.

Képes vagyok az őrűletbe kergetni magam a sok önként és ráerőszakolt feladattal, megbízással, munkával és szereppel. Mindig úgy érzem, amikor már nem bírom – hogy még egy kevés jöhet és elfér, mert edzett vagyok.

Egyszer fordúlt elő velem, hogy összeroppantam. Sokszor egyensúlyoztam már és folyamatosan egyensúlyozom a szakadék szélén, de ez egy komoly összeroppanás volt.

Ami még engem is kibillentett a komfortzónámból.

Kimondtam ugyan a nemet – de a dolgok jó irányba való elmozdulására még várni kellett olyan bő hét hónapot.

Ekkor már csak az motivált – hogy változni fog a helyzet, mert változnia kell...

Egyet azonban egy életre megtanultam.

Soha semmi nem ér annyit, hogy bárki ilyen helyzetbe kerüljön.

Szakmailag is – a kedvenc kis tanúlság-történetem az – hogy a repülőn is, ha gond merűl fel – egy édesanya aki gyermekei életéért felelős – egyszer a saját arcára kell felhelyezze az oxigénpalackot. Csak azt követően a gyermekei arcára. Miért? Mert ha ő nem menekül meg, vele együtt a gyermekek is elvesznek.

Így van ez a nemet mondással is – és így finomul vagy nemesül egszerűvé a kérdés maga.

Ha tényleg szeretnél segíteni és ösztönző jelleggel – motiváló erőként jelen lenni szeretteid számára és a veled most és a jövőben interakcióba lépők számára – akkor elsősorban önmagadat kell megmentened és megőrizned. Mert ha te elveszel – veled együtt elvesznek mindazok is, akik a te megmentésedre várnak.

Függetlenül attól, hogy anya vagy vagy nem, feleség vagy vagy nem, szalag munkát végzel, vagy országot kormányzol.

Mert mindannyian céllal vagyunk jelen.

Ami még homályos ugyan és bizonytalan – de egykor élessé válik – és akkor már visszafordíthatatlan lesz az idő, mert megszűnik létezni.

Az idő – ami megszelidítve lehet barát – nem csupán ellenség. A lényeg a nemet mondás művészetén van...