Az emberek többsége
arra vágyik ami a másé.
A gyermekeim
viselkedését figyelve – ez egy veleszületett tulajdonságunk – és sajnos
megállapítható az is, hogy ez az egyik olyan rettenet, amely képes teljes
mértékben megrontani nem csak a mi életünket, hanem azokét is, akik
sorsközösséget vállaltak velünk.
Emellett van még
két olyan tényező, amely szintén sokunkra jellemző, és ugyanezzel a rontó
erővel bír:
-
az állandó viszonyítása
tetteinknek és önmagunknak a MÁSIKHOZ
-
illetve a saját dolgaink iránti
vágyakozásunk korai megszünése
Édesanyám mesélte,
hogy az első férje rengeteget bántalmazta őt. A testvérem nagyon kicsi volt –
így hát ha menekülniük kellett – rendszerint ugyanazzal a mesével nyugtatta. Később
ez a mese lett a kabalája és varézsigéje. Ha valahol jól érezte magát,
megnyugodott és maradni szeretett volna – mormolta a varázsigét:
-
Itt jól van, mondd a elefánt...
Na éppen ezek az itt jól van és az elefántos történetek azok, amik igazán hiányoznak az életünkből. Ugyanis
elfelejtettük a gyermeki énünkre még jellemző – itt jól van típusú
hálaadásokat, illetve a mindannyiunkat megnyugtató történetecskék
ismételgetését – melyeknek éppen az a célja, hogy közelebb hozzon bennünket
egymáshoz.
Amikor a férjem még
katolikus papként szolgált – és el kellett rejtenünk kapcsolatunkat és
szerelmünk gyümölcsét, Annát – nagyon nehéz időszakokon mentünk keresztül. Semmi
jel nem utalt arra, hogy egyszer lesz majd egy hely, egy sziget, amit
sajátunknak tekinthetünk, ahol kifújhatjuk magunkat a világgal szembeni
közdelmünk pihenőjeként, és ahol végre nyugodtan élhetünk, bújkálás nélkül.
Mindketten karakán,
gerinces, őszinte emberek vagyunk és annak ismernek azok is, akikkel
interakcióba lépünk – így hát igazán érthető, hogy nehezen vettünk az
akadályokat.
Bármit feláldoztunk
volna, vagy megtettünk volna – csak végre már őszinték lehessünk. De ki kellett
várni egy bizonyos idő elteltét.
Ennek a kibírására
nekünk is volt egy hasonló varázsigénk.
Ahányszor valamelyikünk
kijelentette, hogy nem csinálja tovább, elfogyott az ereje, elege van – a másik
elkezdte csendben a közös mesénket. A megismerkedésünk csodálatos és
megismételhetetlen történetét. Ahogy mind jobban és jobban bontakozott ki a
mese cselekménye – úgy lett mind melegebb és melegebb a szíveinkben és úgy
lettek egyre elviselhetőbbek a külső, amúgy teljesen elfogadhatatlan
körülmények.
Sajnos, ezt a mesét
rég nem vettük elő. Lassan por lepi el – ahogy a szíveinket is. Beörlődtünk a
napi rutinba – mert minden annyira biztos és megszokott. Ugyan már... mi
történhetne ami megszakíthatná ezt a megszokott idillt?...
És ismét – meg tanulnunk
vágyakozni az után, ami a miénk.
Meg kell tanulnunk
magunk után vágyakozni.
Annyi az önmagát
elítélő és semmibe vevő, az önmagát nem szerető ember. És igen – nehezen elfogadható,
de feltevődik az a jogos kérdés, hogy aki önmagát nem szereti és nem fogadja
el, hogyan képes másokat szeretni és elfogadni?
Engem leginkább a
gyerekeim tanítanak szeretni.
De szemmel látható
és végigkövethető az a változás, amit a világ tulajdonképpen fejlődésnek
titulál – ahogy az évek elteltével – a gyerek egyre távolodik önmagától.
Amikor megszületik –
az egész világ benne van. Minden arról és csak arról szól, hogy ő kielégüljön. Jól
lakjon, jól legyen. Az anya sem más – mint szükségletei kielégítésének tárgya –
aki eteti, megnyugtatja, szeretgeti. Más nem is számít.
Óvodáskorban mág
jellemző rá – az én vagyok a világ
attitűd. Ilyenkor még bosszantó is, ha képtelen kilépni az egoizmusa
rabságából.
De sajnos ez már
egy következő fejlődési fázis küszöbe, amikor késszé válik arra, hogy
megtagadja önmagát – és saját maga örök ellenségévé váljon.
Megtanul viszonyítani,
megtanul vágyakozni arra ami a másé és megtanul elfeledkezni hálát adni azért,
amit ő kapott.
Feltételezem – ha ebben
a korban erre különös hangsúlyt fektetnénk – amikor még nem rögzűlt be annyira
ez a torz és beteges attitűd – vissza lehetne fordítani a folyamatot – egy helyes
egyensúlyt találva ennek.
Mert azt mind
tanusíthatjuk – egyenenként és kollektíven – hogy felnőttként, amikor már
beteges és fáj és rombol és pusztít – mennyire nehéz ennek az egészséges
egyensúlyát megtalálni.
Én – csak most 33
évesen értem meg arra – hogy belássam, hogy ez energiáim szinte 8o%át
felemésztik a saját magammal vívott harcaim, amelyeknek én mindig csak
vesztesse lehetek.
Csak most sikerült
belátnom azt, hogy a MÁSÉ soha nem jobb, csak nagyon más – és nem véletlenül
kell a sajátommal gazdálkodnom.
És végül – csak most
született bennem meg a vágy arra, hogy megtanuljak vágyakozni arra, ami az
enyém.
Mert azt hiszem
joggal elmondhatom – a világ egyik legmódosabb embere vagyok – két csodálatos
gyerekkel, az apjukkal és azokkal a hatalmas tregédiákkal és irgalmakkal
amikkel megajándékozott a Teremtő Isten.
Köszönöm, Éci! Megmozgattad vallomásoddal a megrozsdásodott rugókat, fogaskerekecskéket a lelkemben...
VálaszTörlés