2012. november 26., hétfő


Az emberek többsége arra vágyik ami a másé.
A gyermekeim viselkedését figyelve – ez egy veleszületett tulajdonságunk – és sajnos megállapítható az is, hogy ez az egyik olyan rettenet, amely képes teljes mértékben megrontani nem csak a mi életünket, hanem azokét is, akik sorsközösséget vállaltak velünk.
Emellett van még két olyan tényező, amely szintén sokunkra jellemző, és ugyanezzel a rontó erővel bír:
-         az állandó viszonyítása tetteinknek és önmagunknak a MÁSIKHOZ
-         illetve a saját dolgaink iránti vágyakozásunk korai megszünése

Édesanyám mesélte, hogy az első férje rengeteget bántalmazta őt. A testvérem nagyon kicsi volt – így hát ha menekülniük kellett – rendszerint ugyanazzal a mesével nyugtatta. Később ez a mese lett a kabalája és varézsigéje. Ha valahol jól érezte magát, megnyugodott és maradni szeretett volna – mormolta a varázsigét:
-         Itt jól van, mondd a elefánt...

Na éppen ezek az itt jól van és az elefántos történetek azok, amik igazán hiányoznak az életünkből. Ugyanis elfelejtettük a gyermeki énünkre még jellemző – itt jól van típusú hálaadásokat, illetve a mindannyiunkat megnyugtató történetecskék ismételgetését – melyeknek éppen az a célja, hogy közelebb hozzon bennünket egymáshoz.

Amikor a férjem még katolikus papként szolgált – és el kellett rejtenünk kapcsolatunkat és szerelmünk gyümölcsét, Annát – nagyon nehéz időszakokon mentünk keresztül. Semmi jel nem utalt arra, hogy egyszer lesz majd egy hely, egy sziget, amit sajátunknak tekinthetünk, ahol kifújhatjuk magunkat a világgal szembeni közdelmünk pihenőjeként, és ahol végre nyugodtan élhetünk, bújkálás nélkül.
Mindketten karakán, gerinces, őszinte emberek vagyunk és annak ismernek azok is, akikkel interakcióba lépünk – így hát igazán érthető, hogy nehezen vettünk az akadályokat.
Bármit feláldoztunk volna, vagy megtettünk volna – csak végre már őszinték lehessünk. De ki kellett várni egy bizonyos idő elteltét.
Ennek a kibírására nekünk is volt egy hasonló varázsigénk.
Ahányszor valamelyikünk kijelentette, hogy nem csinálja tovább, elfogyott az ereje, elege van – a másik elkezdte csendben a közös mesénket. A megismerkedésünk csodálatos és megismételhetetlen történetét. Ahogy mind jobban és jobban bontakozott ki a mese cselekménye – úgy lett mind melegebb és melegebb a szíveinkben és úgy lettek egyre elviselhetőbbek a külső, amúgy teljesen elfogadhatatlan körülmények.

Sajnos, ezt a mesét rég nem vettük elő. Lassan por lepi el – ahogy a szíveinket is. Beörlődtünk a napi rutinba – mert minden annyira biztos és megszokott. Ugyan már... mi történhetne ami megszakíthatná ezt a megszokott idillt?...

És ismét – meg tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Meg kell tanulnunk magunk után vágyakozni.
Annyi az önmagát elítélő és semmibe vevő, az önmagát nem szerető ember. És igen – nehezen elfogadható, de feltevődik az a jogos kérdés, hogy aki önmagát nem szereti és nem fogadja el, hogyan képes másokat szeretni és elfogadni?

Engem leginkább a gyerekeim tanítanak szeretni.
De szemmel látható és végigkövethető az a változás, amit a világ tulajdonképpen fejlődésnek titulál – ahogy az évek elteltével – a gyerek egyre távolodik önmagától.

Amikor megszületik – az egész világ benne van. Minden arról és csak arról szól, hogy ő kielégüljön. Jól lakjon, jól legyen. Az anya sem más – mint szükségletei kielégítésének tárgya – aki eteti, megnyugtatja, szeretgeti. Más nem is számít.
Óvodáskorban mág jellemző rá – az én vagyok a világ attitűd. Ilyenkor még bosszantó is, ha képtelen kilépni az egoizmusa rabságából.
De sajnos ez már egy következő fejlődési fázis küszöbe, amikor késszé válik arra, hogy megtagadja önmagát – és saját maga örök ellenségévé váljon.
Megtanul viszonyítani, megtanul vágyakozni arra ami a másé és megtanul elfeledkezni hálát adni azért, amit ő kapott.

Feltételezem – ha ebben a korban erre különös hangsúlyt fektetnénk – amikor még nem rögzűlt be annyira ez a torz és beteges attitűd – vissza lehetne fordítani a folyamatot – egy helyes egyensúlyt találva ennek.
Mert azt mind tanusíthatjuk – egyenenként és kollektíven – hogy felnőttként, amikor már beteges és fáj és rombol és pusztít – mennyire nehéz ennek az egészséges egyensúlyát megtalálni.

Én – csak most 33 évesen értem meg arra – hogy belássam, hogy ez energiáim szinte 8o%át felemésztik a saját magammal vívott harcaim, amelyeknek én mindig csak vesztesse lehetek.
Csak most sikerült belátnom azt, hogy a MÁSÉ soha nem jobb, csak nagyon más – és nem véletlenül kell a sajátommal gazdálkodnom.
És végül – csak most született bennem meg a vágy arra, hogy megtanuljak vágyakozni arra, ami az enyém.
Mert azt hiszem joggal elmondhatom – a világ egyik legmódosabb embere vagyok – két csodálatos gyerekkel, az apjukkal és azokkal a hatalmas tregédiákkal és irgalmakkal amikkel megajándékozott a Teremtő Isten.

1 megjegyzés:

  1. Köszönöm, Éci! Megmozgattad vallomásoddal a megrozsdásodott rugókat, fogaskerekecskéket a lelkemben...

    VálaszTörlés