2012. november 7., szerda

Az írás számomra egy belső kényszer.

Valahogy úgy vagyok mint az olyan anyós, akit szelektív hallás és megállíthatatlan szájfosás jellemez.
Rászolnak többször, hogy anyú, most már utoljára kérjük – ne szóljon bele többet a nagyok dolgába, mert akkor nem jövünk el többet, és ne csak azt hallja meg amit akar... De szegény anyu, továbbra is csak azt hall meg amit jónak lát és ahogy jónak hall – illetve hát – ő is, még utoljára azt a valamit el kell mondja, mert ha nem – belehal.

Soha nem tudom, hogy egy írás mitől él és mi miatt ítéltetik halálra.
Azok az írásaim, ami számomra a legkedvesebbek – soha nem kapnak nagy tapsot. Ezzel szemben – a szellős, rövid, könnyed – két kavarás közötti elbeszélések – a nép kedvenceivé avanzsálják magukat.

Nemrégiben volt egy ilyen rottyantásom a virág és a halál feletti elmélkedésből. Megérte a kitudjamárhányadik megosztást – és olyan helyeken láttam viszont – olyan emberek ajánlásával, akiket nem ismerek, akikről semmit nem hallottam – sőt – közös ismerősünk sincs.
Megijedtem. Behúztam a kéziféket és miután elolvastam – az amúgy méltató kommenteket – elhatároztam – hogy többé nem közlök semmit.

Eddig kacagtam azokon a barátaimon, akiknek a gyerekeik szexuális életet élnek. Bazd meg – fogalmad sincs milyen érzés... – állították.
És most már én is tudom. Ugyanis ezek az én gyermekeim – egytől-egyig. Ha beleolvasnak – mintha szoknya mögé kukkantanának – ha dícsérik vagy becsmérlik – mintha szexuálisan molesztálnák...

Beteges egy állapot, de valós.
Kérem tessék tisztelettel bánni – ha már méhembe fogadtam, kihordtam és megszenvedtem azért, hogy maguk élvezhessenek ingyen és bűntetlenűl...

(Az írás megindulása vagy elapadása szerencsésebb hangulatú napon is kegyelmi állapot. Szabó Magda)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése