Via negativa is via, még ha negativa is...

Olvastam egyszer valahol Popper Péter akármelyik könyvében, hogy ...keresi a helyét ugyan, de lehet, hogy nincs is neki ... – a kutyájáról írt.

Azóta sokszor eszembe jutnak ezek a szavak, amikor magamat és az életemet próbálom beazonosítani, illetve a bennem és a körülöttem zajló dolgoknak nevet adni. Tudva, hogy a definiálás, a megnevezés mind mind egyenlő a korlátok szabásával és a szárnyalás megsemmisítésével.

Én igazán nem tudom, hogy más hogy van, de én amióta élek – sehol nem találtam meg a helyem. Ideig óráig úgy érzem megérkeztem, na... ez lenne mégis az a hely ..., de aztán történik bennem valami és ismét rámtörnek a helytelenség izzasztó érzései.

Lassan már ott tartok – egy, másfél évtizede, hogy előre félek, szorongok – várom, vajon mikor tör elő megint.

Amikor az első gyerekemet megszültem – valósággal megszelíditett. Mondom magamnak, kééééész, ennyi, vége az izirájder életnek, szépen helyet foglalsz, akármilyen hely jó lesz most már és csendben maradsz. Gyermeked van.

Mit mondjak...alig telt el négy hónap – papírokat intézni szaladtam a gyerekkel a babakocsiban, amikor összetalálkoztam egy régi jó baráttal. Kérdi tőlem, hogy vagyok, jó látni, megváltoztam, meg egyebek. Mondom egész jól, csak éppen a helyemet nem találom. Mire ő – Écikém, te az az ember vagy, aki soha nem is fogod megtalálni. – mondta, s akkor ott, rájöttem, hogy bújhatok álruhába, felvehetek erőszakkal szerepeket és hozzá illő maskarákat, eldughatom a régi énemet és tiporhatom, kereshetek magamnak újakat és a társadalmi normáknak megfelelőeket – nekem helyem akkor sem lesz.

Egy éve rámtört a Müller Péter művei iránti nagy vágyodás és újraolvastam mindent. Nála látom újfent – meglepetéssel konstatálva – hogy nem helyem nincs, ez így nem oké, hanem itt nincs helyem. Tehát – valahol van, csak itt nem fogom megtalálni.

Mondja Popper, hogy a szerelem, a nagy beteljesülés alig egy pillanat, aki azt mondja többet tart, hazudik. Igaza van – a nagy orgazmus alig egy pillanat, de példáúl egy hely is. Ott valahogy soha nem kérdezem meg magamtól, hogy itt a helyem, mert tudom, hogy itt van.

De az élet nem beteljesülések és orgazmusok halmaza – sem szakmailag, sem magánéletileg – tehát marad a kérdés, hogy mit kell tenni, mondjuk ha nem következik be még az idén a nagy pólusváltás – az elkövetkezendő akárhány rendelkezésemre álló esztendőben?

Mert így képtelenség leélni még egy kutyaéletet is.

A vacok nekem nem teszi meg – ideig óráig talán, de aztán elveszítem az érdeklődésemet iránta.

A szerepek együttvéve túl silányak ahhoz, hogy betöltsék az űrt. A gyermeknevelés – na az valami, de csak pár évet fog lefedni. Mi lesz azután?

Ruhák, cipők, frizurák, smink, fengshui  nem érdekel semmilyen mértékben.

Na mindegy, tény az, hogy keresni kell.

Egyelőre csak a via negativak vannak – hogy mi nem teszi meg.

De becsszó, ha megtudok valami újat – szólni fogok.