Az utóbbi időben rákaptunk a cukrázdába járásra. A gyermekek imádják...

De végeredményben – nincs olyan gyermek, aki ne szeretné a holt unalmas, kihalt, vasárnap délutánok cukizással agyonütött óráit.

 Csak úgy nézegetsz ki majszolgatás közben az ablakon, minden tizedik percben elmegy valaki az ablak előtt és ennyi. Semmi izgalom és semmi bonyodalom. Csak te, a tésztád (!), a kiskanalad és a múlandó, unalmas – de annál értékesebb vasárnap délutánod. Amiben már ott rejtőzik a hétfő minden félelme és fájdalma – de ugyanakkor az utolsó pár óra gyönyöre is.

Vannak fájdalmas emlékeim is a cukiról.

Amikor a szüleim elváltak – emlékszem édesapám elvitt vagy kétszer cukrászdába. A szívem majd meghasadt... De azt hiszem az övé is. Benne volt abban a cukihangulatban akkor és ott az egész apokalipszis.

Nem értettem hogy mit keresünk ott.

Mit keresünk ketten ott...

Aztán miért nem otthon?

És miért olyan idegen az egész helyzet.

És miért olyan csendes az én vicces és mindig bőbebészdű édesapám?

És miért nem találjuk a szavakat – amikor mindig egymás szavába vágva beszélünk?

És egyáltalán...

De vissza a mára.

Valamit akartam a retróból.

Abban mindig van lehetőség a csodára.

Érdekes a mekiben nem történnek soha csodák az emberrel.

A cukiban ellenben igen.

Vagy gyönyör vagy fájdalom – de a tésztáknak erejük és energiájuk van. Kérdezd csak meg Juci nénitől. Rontó és bontó átkokat lehet készíteni vele és egy falat elhozhatja a várva várt szerelmet – vagy meggyógyíthatja a 43 éve tartó korai magömlésben szenvedő örök agglegényt is.

 Akármikor.

Az uram nem osztozik a cukifeelingben. Ő a Mc D a családban, míg én a cukrászda a repedt rádióval. Ő a modern, én a retró. Ő a filmek én a könyvek. Ő a technika – én a lélek. Ő a ráció én az érzelmek – és ő a ma – én pedig a tegnap...

Így biztosítunk egyensúlyt egymásnak és a gyermekeknek. És persze ebből robbannnak ki a legnagyobb hacacárék is.

A cukiban azért jó, a mekivel szemben – mert lelassúl(hat) akármikor az élet filme – ha te is úgy akarod.

Míg a mc D-ben rohanni kell – mert ugye gyorsétterem – és hozzávetőleges kismillióan várnak arra, hogy asztalhoz jussanak. Belapátolják a gyerkőcök a kaját – közben megy négy tv, 2 rádió, emberek tömege, cigányok alapzaja – tálcák csattanása – ce doricok és poftabunák kakofóniája.

A cukiban ezzel szemben – rajtad kívűl még maximum egy család – de ez is ritka.

Halk, alig kivehető lágy zene, félhómály – és az ismert testen kívűli állapotod. Amikor csak a szád van ebben a világban – a lelked valahol a mennyország fele vezető úton lebeg.

Itt például mi – csak kanállal isszuk a teát. Az egész csupor tartalmát. Mert időnk van, kedvünk van és mert jól esik minden egyes béhörpötyölt kanálnál egymás szemébe mélyedni és nem gondolni egyáltalán semmire.

Na ez az élet. Dolce vita...

Ami már kevésbé az – a cigány arca, aki fázósan és sietősen halad el a kirakat előtt – vágyakozva benéz – és pontosan tudja, amit én magam is tudok – hogy semmi esélye erre, ami nekem akár minden vasárnap megadatik.

Föltéve – ha nem csesz meg jobban 2o13 – ezzel az évvel szemben.

De így is ... – legalább – nekem megmarad az emléke...

Míg  neki – csak a vágy arra, hogy egyszer ő is kanállal ihatja a teát.

Adja Isten!...