Arról, hogy kinek mekkora az akkora

Az utóbbi időben nagyon sokszor találkozom a hitelesség és átláthatóság fogalmával – lépten-nyomon. És ismételten arra kell rájönnöm, hogy az emberek zöme nagyon rosszul áll ezzel.

Fogalmi zavarokkal állunk szemben.

Ugyanis – van az emberekben, nemtől, kortól, vallási és politikai hovatartozástól, iskolai végzettségtől és anyagi helyzettől függetlenül – egy óriási bizalmatlanság.

Azt nem tudom egészen pontosan behatárolni – hogy ez a környezetnek vagy a nevelésnek tudható be?

Ha visszamegyünk egészen a győkerekig – ott vannak mindjárt a barlangrajzok. Az emberek nem csak egymással osztották meg örömeiket és csalódásaikat – hanem készen álltak mindezt az utókorral is közössé tenni.

Gyermekkoromban – emlékszem élesen édesanyám erre vonatkozó utasításaira.

-         nem szabad mindenkinek mindent az orrára kötni, mert az emberek hajlamosak visszaélni vele. És akkor támadnak, amikor sebzett vagy... – na ezt is sokáig viseltem magamon. Nem hagyott egészségesen élni évtizedeken át annak a képe, hogy ha sebzett leszek – nem csak a saját sebeimmel, hanem a támadásokkal is szembe kell majd néznem...

Amúgy meg rájöttem – úgy a jellemtelen emberek, mint a kobor kutyák támadása kapcsán – hogy csak akkor állnak készen a sebeid elmélyítésére, ha gyenge vagy és hagyod. Ugyanis gyengeséges nem egyértelműen a segítségnyújtásra, hanem elsősorban a várttal ellentétben – a visszaélésre jogosítja fel őket.

Az életben bárhányszor álltam egyenesen, emelt fővel – egy-egy gyomorszájtájéki rugást követően – soha senki nem mert a közelembe jönni. És ez, így is volt jó.

Visszatérve a gyávaságra és erőre, mely belülről fakad...

Volt nekem egy neurotikus dobermanom. Micsoda állat volt...

Ha jellemezni szeretném – a következő szituációval tenném:

Ülsz vasárnap délután a jó meleg ágyikóban, csendben, nyugalomban – nézed a semmit a tévében unottan, vagy egy könyv ver minduntalan homlokon – megszakítva pár percre szunnyadásodat. És ebbe az oltári relaxba - a füleid magasán, rögtön az agyad mellett egyszer csak beleugat egy éles hang – magas C-n. Na ő volt Tobi...

Imádott vágtatni, kefélni, ijesztegetni, ordítozni, játszani és aludni.

Nagyon hosszú lábai voltak – korom fekete volt az egész kutya – egyik füle libegett szaladás közben, a másik meg szépen állt. Rajongott az alacsony nőkért. Miközben elkapta őket – pincsikutyányi magasságukkal, olyan gyorsan gyúrta, hogy azok szegények a levegőben pörögtek – nagyjából aktus végéig. És igazi pasi volt. Nem fordított hátat dolga végeztével... másnap a csntjaiból egyet kivitt az éppen aktuális barátnőnek.

Testét állandó sebek borították a verekedések miatt – és ismerte az órát.

Egyszer hazafele jövet – elengedtem szaladni egy blokok mögötti sétányon. Előreszaladt – s egyszer csak hallom a hatalmas ugatást. Szaladok, hogy vajon megint mit hozott össze az őrűltje. Mire mit látok. A nagy fene bátroság – korom fekete, csupa izom doberman fekszik a földön, meghunyászkodva és nyűszít. Mellette egy férfi biciklivel. Kérdezem ijedten – ne haragudjon, mi történt? Elütötte?

Nem – mondja – nekem támadt, leszálltam és jól belerugtam. Most meg itt nyivákol.

-         igen, pontosan ez volt Tobi... Ha győzőtt a gyengén nevetett, ha meg őt győzék le bőgött mint egy szamár...

És ilyenek az emberek is.

Volt is igaza az én édes jóanyámnak, meg nem is...

Azt felejtette el közölni, illetve hát oda nem jutott el ő maga sem,hogy tőled függ, rajtad áll, a te döntésed, a te irányításod alatt fejlődik valamivé, vagy válhat semmivé ez az egész.

Kitárhatod magad a világ elé – ha van benned kellő bátroság – igen kevés a valószínűsége annak, hogy bántani merjenek.

Ha meg gyengeséget mutatsz – áldozat vagy és valósággal kiköveteled a támadást – akkor meg nincs miről beszélnünk. Talán az lenne a következő kérdés, hogy mi miatt akarsz mindenképp bűnhődni.

Transzparencia. Hitelesség, átláthatóság.

Amikor írni kezdtem – sokan megijedtek – féltettek.

Egyetértek.

Az ember nem tárhatja ki a legféltettebb kincseit. De számomra ez a felszín. Nem egyforma mélységekben éljük le az életünket. És sokszor alig ismerjük önmagunkat is, nemhogy egymást.

Leélünk egy egész életidőt – előítéletekre és tévhitekre támaszkodva – önmagunkról és egymásról.

Az életed megválaszolatlan kérdéseire, a legfontosabb döntéseidre, a jövődre, az álmaidra minden egyes válasz a te lelkedben van.

A szabad akaratodban elrejtve.

Akarod – vagy nem akarod?

És akkor elkezded lassan, lépésenként:

-         ki? Ki az-az én?

-         Mit? Illetve – mire használ ez nekem vagy másnak?

-         miért? Milyen céllal?

-         Megéri vagy sem ezt az áldozatot meghozni?

És ha akarod, kell neked, érzed, hogy mégis van miért harcolnod – nincs az az erő, amely ilyenkor ne állna melléd – ha ez az egész tényleg a te és a körülötted élők hasznára válik.