Rengeteget foglalkoztatott
egész eddigi életem során az öngyilkosság gondolata. Nyilván amióta a gyermekek
megvannak – teljes mértékben átértékelődött az élet és élniakarásom fogalma és
intenzitása bennem.
Ma is ölöm magam –
dühvel, a fáradtsággal – alig alvással és pihenéssel, a cigivel, a savként
működő önmaró gondolatokkal és igazi magyar mentalitással, és az állandóan kell
valaki akit gyűlölni lehet attitűddel.
Ahogy vénülök –
lesznek belátásaim és rálátásaim dolgokra. Meg-megfogalmazódnak bennem,
kicsíráznak – nem minden marad meg ugyan – de van olyan értékes változás is ami
megéri akár a hatodik átültetést is, anélkül, hogy sérülne a győkere.
Két fontos embert
veszítettem el – ilyen módon – mindkettő népeket nevelt és tanított.
A katólikus
vallásban él ugyebár a szentek tisztelete. Ezt állandóan félreértik,
fegyverként használják fel ellenünk, vagdalkoznak vele és általa. Pedig az
benne a legszebb, hogy felnézhetek valaki olyanra, idol lehet számomra egy
követendő úton – valaki olyan, aki elérhető számomra. Akinek a példáját
követhetem, hiszen minden eszközzel rendelkezem, ami őt is segítette a
sikerében.
Miért nem ítélikel
ilyenformán Rihannat vagy Lady Gagat – és miért nem kiáltják ki betegesnek
azokat, akik szeretik és követik őket?
Kinek a viselkedése
elfogadhatóbb társadalmi együttélés szempontjából? Egy normál, egészséges hívő
emberré – AZAZ, NEM FANATIKUS ÉS NEM BIGOTT... – vagy egy olyan fiatalé, aki
képes órákig szobrozni egy-egy hotel előtt – csak, hogy sikitani tudjon, amikor
megjelenik bálványa, illetve képes beutazni a világot, hogy minden egyes
állomáson hallhassa élőben énekelni kedvencét.
Nos...ennyire
nagyon egyszerű.
Kinek a pap, kinek
a papné – tartja a mondás. Ennyi.
Öngyilkosság és
kétségbeesés...
Szóval a tanítom –
az első tanító... – amikor meghallottuk, nem hittük el. Csak jót adott és
közvetített – soha nem bántott, kiválló érzéke volt a tanításhoz, türelme a
bosszantó és neveletlen gyerkekhez. Jól értékelt és osztályozott – és soha nem
fogadott el semmit a diákok szüleitől.
2 gyermeket nevelt
fel – majdnem harminc évet élt házasságban egy iskolaigazgató oldalán, aki
hamarabb ment el mint ő. Feltételezem, hogy őt követhette...
Az unókái már nem
szorultak a segítségére, a gyermekei sínen voltak – karrier, lakás, élet,
család. Ő egyedül. Egyik este – hálóingben – kilépett az ablakon. Valószínű szüksége
lehetett valakire akihez hozzábújhatott. Harminc esztendő – nagy idő...
És akkor a pap.
Nem volt ugyan
lelki vezetőm – de életem része volt. És ha nem lett volna – ezzel is kevesebb
lennék.
Benne azt szerettem
a legjobban – hogy úgy tudott a felszínen is jelen lenni, hogy közben a
mélységekben oldott fel csomókat benned – egy-egy látszólag jelentéktelen
beszélgetéssel.
És ő volt az
egyetlen aki bízott bennem – aki képes volt felvállalni a sok hitetlenkedő
tamás előtt – hogy látja bennem azt az erőt, hogy ha valamire rászántam magam –
azt véghez is tudom vinni, bármi áron. Még ha valóban kivitelezhetetlennek
tűnik is.
Amikor megküzdöttem
harcaim mindenikét – és már csak a gyümölcsök learatása maradt volna hátra –
ellentétes döntést hoztam. Visszafordultam, megint felválallva mindenki
haragját. Szintén ő volt, aki megfogta hideg és sima kezével a kezem és azt
mondta – tudom, hogy most is azt teszed, amit a szíved diktál. Tedd hát, ne
hallgass senkire...
Aztán – néhány évre
rá – ő is hozott egy döntést.
Látszólag önmaga
ellen. Hiszen hirtelen és nem várt módon – elvágta saját zsínorját, mely
kicsinyes földi létéhez kötötte.
A gyermekek nagyon
kicsik voltak. Emlékszem olyan sokkot kaptam a hírre – hogy üveges szemmel,
mechanikusan rendeztem őket, közben azért fohászkodtam, nehogy bajuk essen...
Tudtam – már aznap
estére biztosan tudtam és mindenkinek elmondom kérve vagy kéretlen – ennek az
embernek talán ez volt az egyetlen őszinte és végre megnyert harca – önmagával szemben.
Egy egész életet
áldozott fel Mindenkiért – hogy aztán revansot vehessen – végre, Önmagáért. Tisztán
látott, kétségbe esett és döntött. És onnan kezdve – mert azután kezdődik el a
valódi – tudott már őszintén élni. Nem másokért – hanem Önmagán keresztül
Mindenkiért.
Gyakran van
mellettem.
Sokszor jutnak
eszembe páratlan humorú emlékek, amiket közösen éltünk át. Ha nem lenne már
angyal - talán a hideg is rázna ha
eszembe jutna, hogy hogy is ment el.
Így azonban –
melegség önt el és mindig mosolygok.
Mert iyenek az
angyalok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése